Mit is keresnénk árva-ketten,

hol égig ér a gyűlölet?

én gyűlöletre nem születtem

és itt szeretni nem lehet;

s az ősöm átka, haj, suhogva

végigsüvölt a sorsomon -

Sötét az Acheron homokja:

itt meg kell halni Haimonom.

 

(ÁPRILY LAJOS: ANTIGONÉ)

 

A görög tragédiák fönnmaradt másolataiban a művek előtt olvasható a hüpotészisz, egy hosszabb-rövidebb feljegyzés, mely ismerteti a drámák tartalmát és utal a megírás idejére és körülményeire. Az Antigoné előtt arról olvashatunk, hogy bemutatása any-

nyira föllelkesítette a nézőket, hogy a szerzőt megválasztották a Szamosz ellen küldött hajóhad egyik vezérének. Szamosz Kr. e. 440-ben akart elszakadni Athéntől, így a kivonat értelmében az Antigoné bemutatásának az ezt közvetlenül megelőző időre, 441-re vagy 442-re kell esnie.

Szophoklész Antigoné című tragédiájának tárgyát a thébai mondakörből vette.

A Labdakidák tragikus sorsát feldolgozta az Oidipusz király és az Oidipusz Kolonoszban című műveiben is. A három alkotás azonban a közös témakör és az egyes szereplők azonossága ellenére sem nevezhető trilógiának. Mindhárom tragédiának önálló problémaköre, konfliktusrendszere van, s megírásuk időben is messze esik egymástól.

Arisztotelész Poétika című művében a tragédia kezdetéről azt írja, hogy olyan pontról van szó, „mely nem következik szükségszerűen valamiből, de ami után más következik". Az Antigonénak tehát nem tárgya a teljes mondakör, nem motiválja a konfliktust annak megítélése, hogy a két fivér, Eteoklész és Polüneikész apjuk halála után hogyan egyezett meg az uralkodás módjában, s ki szegte meg a szerződést.

Az Antigoné 1353 sorból álló tragédia, melyet prologosz (a kar első bevonulását megelőző rész), parodosz (a kar bevonuló éneke), 5 epeiszodion (a teljes kardalok közti párbeszédes rész), 5 sztaszimon (álló helyzetben előadott kardal) és exodosz

(a kivonulás, ami után már nincs teljes kardal) tagol. A dráma hagyományos szerkezeti elemeit használva Szophoklész műve a következőképpen épül fel:

Expozíció (prologosz 1-99. sor és parodosz, 100-161. sor): Antigoné elmondja húgának, Iszménének Kreón döntését, mely szerint testvérüket, a városra támadó és a harc során elesett Polüneikészt nem szabad eltemetni. Kéri Iszménét, hogy a parancs ellenére adják meg a végtisztességet bátyjuknak. Iszméné elutasítja a kérést. A kar a háború végét, a győzelem napját üdvözli.

Bonyodalom (1-3. epeiszodion és 1-3. sztaszimon, 162-780. sor): Kreón megerősíti törvényét. Az őr elővezeti Antigonét, aki nem tagadja tettét. Kreón fia, Haimón hiába próbálja jobb belátásra bírni apját, az ragaszkodik a büntetéshez. Iszméné is vállalná a tettet, de Antigoné ridegen elutasítja.

Tetőpont (3. sztaszimon a hozzá kapcsolódó gyászénekkel, 781-882. sor): Antigoné saját sorsán kesereg.

Válság (4. epeiszodion, 4. sztaszimon, 883-987. sor): Kreón döntése végleges, a hősnő búcsúzik életétől, a kar példákat említ a mitológiából Antigoné sorsára.

Késleltetés (5. epeiszodion, 5. sztaszimon, 988-1154. sor): Teiresziász hatására Kreón engedélyezi a temetést és visszavonja a halálos ítéletet.

Katasztrófa (exodosz a hozzá kapcsolódó gyászénekekkel, 1155-1353. sor): Hírmondó számol be a sírnál történtekről: Antigoné öngyilkos lett, Haimón előbb rátámadt apjára, majd leszúrta magát. A hír hallatán Eurüdiké, Kreón felesége öngyilkos lesz. Théba uralkodója a csapások súlya alatt összeomlik.

Az Antigoné kiemelt helyét Szophoklész életművében és a világ drámairodalmában az mutatja, hogy egyike a legtöbbet értelmezett tragédiáknak. A továbbiakban a legelterjedtebb, legismertebb értelmezési lehetőségeket mutatjuk be.

 

 

Az Antigoné mint két törvény összeütközésének tragédiája

Hegel német filozófus értelmezése szerint a műben kétféle törvény, elv ütközik össze. Kreón írott törvénye a város, a nagyobb közösség érdekeit védi, hiszen nem lehet ugyanazzal a mércével mérni azt, aki védte, illetve aki támadta a várost: „Így tartom én helyesnek, s míg én itt vagyok, / A jók jutalma bűnös kézre nem kerül" (207-208.). Antigoné az istenek íratlan törvényét vallja, a család, a kisebb közösség érdekében: „Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő / Lehet, mely engem istenek nem változó / íratlan törvényét áthágni kényszerít. / Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az, /

De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll" (453-457.).

Hegel Esztétika című művében kifejtett álláspontja értelmében mindkét szereplőnek igaza van a maga által képviselt erkölcsi és világnézeti szemszögből. Közös a két főszereplőben az elvekhez való makacs ragaszkodás, a saját igazába vetett vak hit, a gőg, a hübrisz. A tragédia azért következik be, mert elveinek megsértése nélkül egyik sem képes a másik igazát elfogadni. A német filozófus jól látja, hogy az eszményi állapot a két törvény egybeesése lenne, de az Antigoné nem igazolja az álláspontját, mely szerint a hősnő és Kreón igazsága azonos érvényű és érdekű lenne. Hegel a dialektikát erőlteti rá a tragédiára, s ezért jut a mű világától idegen következtetésre.

A görögség hitvilága és erkölcsi elvei alapján a holtakat el kell temetni. A halott lelke Hadész tulajdona. A hantolatlan test Teiresziász szerint fertőzést okoz („A város ezt a bajt miattad szenvedi, / Mert avval (ti. fertőzéssel) vannak telve mind a szent helyek", 1015-1016.).

A temetetlen ember bolyongásra ítélt lelke árt az élőknek, az §r szerint „úgy látszik, volt, ki ezt megvonni tőle félt" (256.). A szereplők közül „Kreón egyetlen szempontból sem tartja érvényesnek a temetésre vonatkozó kötelezettséget. A Kar csak érzékeli, hogy az istenek akarják a temetést [É] Az §r csak homályosan sejti az istenek szándékát [É] Iszméné csak a parancs mindenekfelettiségét nem érzi át [É] Teiresziász, akit nem személyesen érint a kötelezettség, az eszével tudja - Antigonénál

is pontosabban -, hogy miért kívánják az istenek, hogy a szertartás megtörténjék" (Bolonyai Gábor).

 

 

Az Antigoné mint kétféle emberkép, értékrend tragédiája

Kreón azt vallja, hogy az ember tetteit, cselekedeteit a haszon, az érdek, a pénz irányítja. Első megszólalásakor a Karvezetőnek már arról szól, hogy az ember a halál lehetőségét is vállalja, ha csöppnyi esélye van az anyagi nyereségre: „Az várna rá, mégis, hol nyerni van remény, / Saját vesztébe is rohan sok vakmerő" (221-222.). Az emberek a legfőbb értéknek a meggazdagodást tekintik: „Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb / GonoszÉ" (295-296.). A pénzért az ember eladja saját lelkét is, s a kapzsiság csak bajt okoz (326.; 331.). Kreón nemcsak Antigonét, Iszménét és a Kart vádolja azzal, hogy az érdek vezérli tetteikben, hanem a jós Teiresziászt is: „De sok hatalmas ember elbukott, öreg, / Csúfos bukással, mert attól hasznot remélt" (1045- 1046.).

Az Antigoné által hirdetett, önmagának vallott emberkép az önzetlenséget és szeretetet állítja a középpontba: „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak" (523.). A két felfogás kibékíthetetlen ellentétben áll egymással.

érnyalja Antigoné és Kreón ellentétét a nemek különbözősége is. Iszméné a prologoszban azzal menti gyávaságát, hogy a nők nem szállhatnak szembe a férfiak akaratával: „Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk. / A férfiakkal nem tudunk megküzdeni" (61-62.). Kreón is természetesnek veszi, hogy csak férfi lehetett, aki megszegte parancsát, hiszen a Szophoklész korabeli Athénban a nők nem voltak teljes jogú állampolgárok: „Mit mondasz? Férfi hát akadt ily vakmerő?" (248.) Amikor megtudja, hogy Antigoné volt, aki eltemette Polüneikészt, a sértett férfi gőgje szól belőle: „§ lenne férfi, és nem lennék férfi én, / Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül" (484-485.). Amikor Antigoné a szeretetre hivatkozik, Kreón válasza a férfi és nő közötti társadalmi különbségre utal: „De míg én élek, nem lesz asszony itt az úr" (525.). Haimónnal folytatott vitájában a legnagyobb bűnnek azt tartja, hogy a város rendjét asszonykéz bontotta meg: „Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak, / De asz-szony rabjának ne mondjanak soha!" (679-680.)

 

 

Az Antigoné mint politikai dráma

Szophoklész tragédiájában hatalom és erkölcs összeütközését is ábrázolja, s ezzel megteremti a mindenkori politikai dráma modelljét. Kreón a városlakók érdekében korlátozza a közösség tagjainak szabadságát. A testvérháború után létrejövő békét akár a jogok csorbításával is védeni kell. Különösen akkor, ha Thébában még mindig vannak olyan emberek, akik az új király ellen lázítanak („...régóta vannak itt / Oly férfiak, kik ellenem lázítanak" (289-290.). E törekvést a közvéleményt jelképező Kar is támogatja. Antigoné száll szembe csupán a paranccsal, hiszen az sérti az emberi lelkiismeret és szabadság jogát. § mutat rá először arra, hogy a polgárok csupán félelmükben nem emelik föl szavukat Kreón ellen: („Itt is dicsérnének szivük szerint ezek, / Ha félelem nem volna nyelvükön lakat." 504-505.) Haimón már azzal érvel, hogy a nép Antigoné mellé állt, és „siratja már a város ezt a lányt" (593.). § vágja apja szemébe

a zsarnokság igaz vádját: „Nem város az, mi egy ember tulajdona" (737.). Teiresziász már csak megerősíti mindezt: az igazsága mellett eltökélten kiálló Kreón a város bizalmát elvesztve zsarnokká vált. Antigoné pedig csak halálával tudja felmutatni az önkény előtt meg nem hódoló szabadság eszméjét.

 

 

Az Antigoné mint sorsdráma

George Steiner amerikai irodalomtörténész szerint a mű konfliktusa nem Antigoné és Kreón között húzódik. A hősnő már első szavaival megmagyarázhatatlanul tragikus sorsára utal: „Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem, / Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után / Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?" (1-3.) Antigoné tehát el nem követett bűnökért vezekel és szenved: „Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam, / Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?" (463-464.) A kar a második sztaszimonban a Labdakidák végzetét idézi fel, ezzel indokolja a címszereplő sorsát. Antigoné előtt két lehetőség áll: elviseli, illetve állandóan menekül végzete elől, mint teszi azt Iszméné, vagy elébe megy tragikus sorsának, így mutatva föl a világot, emberi életeket irányító isteni törvények embertelenségét. A Kreón parancsa elleni lázadás tehát csak lehetőség minderre. Ezt ismeri föl a Kar, amikor értékeli Antigoné tettét: „Bátorságod messze ment, / Diké büszke orma ellen / Mertél törni, gyermekem, /

S most atyád sorsában osztozol" (853-857.). (Diké az igazság istenasszonya.)

A kitartó, az isteni végzettel és emberi törvényekkel is szembeszálló Antigoné, miután teljesítette küldetését, magára marad. A Karnak számot vet mindazzal, amit fájdalmas itthagynia: a szerelemmel, az anyasággal, az élet szépségeivel. A sziklasírba zárva, a fájdalom és szenvedés elől a halálba menekül. Emberi gyengeségében magasztosul fel, bukása mindannyiunk számára átélhető és katartikus élménnyé válik.

Szophoklész Antigoné című tragédiáját Mészöly Dezső és Trencsényi-Waldapfel Imre fordításaiban olvashatjuk. Az idézeteket Trencsényi-Waldapfel munkájából vettük.