K.K.O.E.

A líráját szeretjük. Szeretjük azt a leányt, aki hideg, egészséges kacajjal jön a magas hegyekről, és emlékezteti Solnesst, hogy egykor ő is kopogtatott öregedő mesterek ajtaján. Ezt a légi - nem légies - szerelmet szeretjük, mely a múltban összekötötte  a kis iskolás  lányt és a  diadalmas művészt, s mostan megérteti vele, hogy az építőmester sem építhet szebbet, nagyobbat és maradandóbbat, mint légvárakat. Szeretjük a dráma magasságát. Szeretjük a mélységét É Szeretjük az építőmestert is, mert megtisztul, elbékül, és újra megfiatalodik. Bukása dicsőség. Csődje diadal. Halála pedig új élet.

(KOSZTOLáNYI DEZSő)

A Solness építőmester Ibsen késői műveinek egyik legjelentősebb, ugyanakkor legproblematikusabb darabja; három felvonásos lélektani dráma, melyet a szimbólum uralkodó szerepe jellemez.

Ibsen műveivel végigjárta  az európai irodalom XIX. századi  fejlődésének útját a romantikától a realista (naturalista) társadalomkritikán keresztül a  szimbólumalkotásig. Műveinek alapkérdése minden korszakában az eszmény és valóság, realitás és illúzió összeütközése. Egész életében küzdött a hazugságok és mindenféle megalkuvás, (ön)csalás ellen. A Solness építőmester esetében a számvetést, a darab önéletrajzi jellegét is szokás hangsúlyozni: Ibsen félelmének tükröződését az ifjabb generációtól, kései szerelmi fellángolásainak hatását; a hős, a téma messianisztikus voltát stb. Solness "fejlődésével" - aki "építőmesterként magas tornyú templomoktól az emberi otthonokon keresztül a tornyos házak építéséig jut el" - párhuzamba állítható Ibsené, "mely az epikus daraboktól a realista prózai műveken át késői korszaka szimbolikus, költői realizmusa felé tart." (R. Brustein)

A művet sokan, sokféleképpen (gyakran egymásnak ellentmondva) értelmezték. Megjelenésekor maga az író figyelmeztette az olvasókat, hogy gondolkozzanak el a darabról,  mielőtt elhamarkodottan véleményt formálnának róla. A mű befogadását egyrészt az nehezíti, hogy bonyolult formában, összetett problematikában - más látásmód, megváltozott világkép alapján - térnek vissza fiatalkori témái, egész pályáját meghatározó alapkérdései (az önmegvalósítás lehetősége; a művészsors kétségei: alkotás és élet, élet és művészet összeegyeztethetősége, siker-áldozat, ambíció-bűn viszonyulások; a nemzedékváltás nehézségei; az isten-ember és (lázadás) kapcsolat stb.), másrészt az, hogy mindezt sajátos lírai tónusban, a realitást átható szimbólumokkal mutatja be a szerző, és az emberi "benső" újfajta ábrázolása kerül előtérbe.

A sokjelentésű drámai világ zárt rendszerben, hétköznapi, magánéleti keretben játszódik, kevés szereplővel: egy házaspár (Solnessék), egy "harmadik" (Hilda), három alkalmazott-munkatárs (Kaja és a két Brovik), valamint egy háziorvos-barát jelenik meg csupán. A cselekmény ideje egyetlen nap, színhelye az építőmester háza (dolgozószoba, szalon; veranda) - ez tehát egyszerre, összekapcsoltan az üzleti-művészeti tevékenység tere (az alapszituáció konfliktusaihoz, a háttérhez, a valószerűséghez szükséges elemekkel) és a magánéleté (belső szobákkal, az emlegetett három üres gyerekszobával.)

Az író a túlzás (pl. a múltbeli és jelenbeli lázadás jelentőségének felnagyítása) és a szimbólumtechnika együttes alkalmazásával  új módszereket, eszközöket is felhasznál, hogy a jelentéktelen, drámaiatlan polgári hétköznapokból drámai szituációt teremtsen, ill. ebben a műben is alkalmazza, módosított formában, az analitikus szerkesztési technikát. A múltból egy külső, mellékes körülmény (az öreg Brovik legyőzése, és ehhez kapcsolódva Solness felemelkedése, hírneve) és a két hangsúlyos eseménysor szálai határozzák meg a drámai helyzetet. Az egyikről, a családi tragédiáról (a tűzvészről, a gyerekek haláláról) az alapszituációhoz, a kialakult viszonyok  hátterének megismeréséhez  egyre több és pontosabb információt kapunk, de ez a szál is főként Solness bűntudatának analíziséhez szükséges. A másikról, a fordulatot hozó Hilda-kapcsolatról végig megmarad a (dramaturgiailag szükséges) bizonytalanság: a rajongó gyerek emlékei adottak csak, a semmire sem emlékező Solness az ő felidézését fogadja majd el. Múltbeli események feltárása tesz tehát lehetővé változásokat, de nem múltbeli eseménysor okozatiságáról, a jelenre tett determináló hatásáról van szó ebben a műben (kevés konkrétumot ismerünk meg; Solness nem eltitkolni akarja, csak elfelejtette a tíz évvel korábban történteket), hanem emlékek felidézéséről, hatásáról, melyek nem feltétlenül befolyásolják a jelent. Nem az egyébként is sokféleképpen értelmezett "tények" számítanak,  hanem ezek értékelése; a változás pedig lelki átalakulás, belső történés - ez a meghatározó, nem a külső eseménysor.

A helyszínleírásoknak és az alakok külső megjelenésének a részletezésén kívül megsokasodtak a benső történésekre utaló szerzői instrukciók: Ibsen szinte minden megszólalás előtt pontosító utasításokat ad a fizikai cselekvésre is, de főleg a lelkiállapotra: Solness az expozícióban "nyugtalanul", "meghökkenve", "ingerülten," "elfojtott keserűséggel", "kurtán", "indulatosan", "szigorúan" stb. viselkedik, illetve reagál mindenre; Hilda megérkezése után viszont "fölvidultan", "ellágyultan", "meghatva", "mély izgalommal" stb.

Már az expozícióból az a hideg, fagyos atmoszféra árad, amely Solness és környezete jelenét meghatározza. A címszereplő először ellenszenvessé válik: fél Ragnar Brovik tehetségétől, ezért - önzésében - aljasságokra is képes (embertelen a nagybeteg apával, hazudik a fiúról, kihasználja és áltatással magánál tartja Kaját), a feleségével folytatott felszínes, erőltetett áldialógusban házastársi viszonyukat leplezi le. Az orvossal kezdett (önelemző) beszélgetésben éppen az új generáció megjelenésétől való félelméről vall, amikor Hilda Wangel személyében kopogtat "az ifjúság" (a "sors"). Hilda felidézi az éppen tíz évvel korábbi eseményeket ("legalább tizenkét-tizenhárom éves" volt akkor!): megcsodálta a koszorúfelvivőt, akit a csúcson hárfák zengtek körül; aztán később (otthon, náluk) az őt megcsókoló Solness megígérte, hogy tíz év múlva megszökteti, és "királyságot ad" neki. Eljött tehát beváltani követeléseit, mert "a határidő letelt". (Hilda lélektani magyarázata váratlan betoppanásáról kiegészül "valószerűsítésként" azzal, hogy a két nő ismeri egymást "egy szanatóriumból", és Aline, nyilván "kötelességből", meghívta a lányt, aki mellesleg "egy hegyi állomáson" még Herdal doktorral is találkozott - Hildának persze nincs szüksége racionális indokokra: "fölösleges volt meghívnia".)

Ibsen műveiben gyakran indít változássorozatot kívülről jövő beavatkozó szereplő. Solness előbb feltételezi, hogy "bizonyosan [...] jólesett volna" neki minden, amire nem emlékszik, aztán végül elfogadja (Hilda szemszögéből) a múltidézést. A régi élmény felelevenítésével a köztük levő (titkos, érzelmi) kapcsolat is felújul - a különbség pusztán az eltelt tíz év: bár Solness "egészséges és erős", mégiscsak "éltes ember" már-; ugyanazzal az erkölcsi tartalommal (Hilda megerősíti: "mindig is tudta", hogy Solness nős).

Az építőmesternek lelki-érzelmi nyitottságát a berobbanó, és a jelen viszonyait felforgató lány szövegeinek elfogadására egyrészt bizonytalan lelkiállapota, magánéleti csődje, alkotói válsága ("egyedül voltam, s tehetetlenül bámultam bele a világba"), őrültség-közelisége (és ettől való félelme) adja, másrészt feltétlen hite saját akaraterejében - ezt a Kajára tett, szinte hipnotikus hatásának feltárása készíti elő. Az igazi változás tehát Solness belső világában játszódik le. Módosulnak viszonyai környezetéhez (l. Ragnar tervei), egyre újabb aspektusokból láthatjuk átalakulását - "idestova egy zug sem lesz bennem, ahova maga be nem nyit" -, melynek végső következménye, hogy újra "megkísérli a lehetetlent": öregen, szédülősen, de lélekben megfiatalodva maga vállalkozik a koszorú felvitelére (a dráma jelenére éppen befejezett) új házának tornyára. (Ibsen ezzel a tettel kiemeli és lázadó, istenkísértő hőssé nagyítja a hétköznapi figurát.)

Ennek az egyetlen tettnek az elkövetésére irányul mindkettőjük célja: Hilda Solnesst, az pedig saját magát akarja rávenni erre az akcióra - így nem tettek, hanem a pergő dialógusok mögött zajló érzelmek-akaratok mozgása adja a műbeli változásokat; a megjelenő "garabonciás" felébreszti a másikban a "garabonciásságot". Az akaraterőt és az elhatározást jelző kijelentések, döntések, felszólítások előbb Solnesst jellemzik ("akarom, hogy elintézze"; "görcsösen kívántam, hogy leköthessem" /Kaját/); majd a még erősebb Hilda irányítja az ő magatartását is ("akarom - akarom, hogy úgy legyen", mondja "vadul").

A drámai világ középpontja Solness. Alkalmazottai kiszolgáltatottak az érzéketlen, hazug főnöknek, aki csak eszköznek tekinti őket saját céljaihoz; felesége "élőhalott" - az ő szemszögükből, kívülről nézve az építőmester kegyetlen, másokon átgázoló, ill. önző, beteg(es) figura. A feltárulkozás során aztán a rideg egoistáról kiderül, hogy sikereit, diadalérzését tönkretette boldogtalan magánélete, súlyos megrázkódtatások érték. A tűzvész után, mely közvetve gyermekei halálát is okozta, fellázadt, kihívta a sorsot, de senki sem lett boldogabb: sem ő, sem az új otthonba költözők; öregkorára pedig  már tart Isten büntetésétől is. ™nkínzását fokozza feleségével szembeni bűntudata, hiszen ő maga tette tönkre a tragédia utáni újrakezdés lehetőségét is: a parcellázások utáni építkezésekbe fogva csak ambícióinak szentelte életét. Ugyanakkor önmagával szemben is bűntudatot érez, mert elfojtotta vágyódását  a "csúcsok felé": nem választott végleg  a művészi sikerek és a magánélet, a beletörődés és a lázadás között (ambivalens érzéseinek szimbóluma tornyos új otthona). Csalódott, kiábrándult öregkorára eljut az üldözési mániáig; de nem őrült, csak egzaltált, nyughatatlan: "mindenért, amit elgondoltam, építettem és alkottam [É] mindenért kárpótlással tartozom. Mindenért fizetnem kell. Nem pénzzel. Hanem boldogsággal. S nemcsak a magam boldogságával. A másokéval is." Hilda megjelenésekor ebből az állapotból billen ki,

a lány felkelti vágyát az önkipróbálásra, az "istenkísértésre"; ezért győzi le szorongásait, félelmeit (a sikertelenségtől, a haláltól), végül felülmúlja önmagát. Maga határozza el, hogy megfelel Hilda elvárásainak: ekkor már nem akar(hat)ja, hogy változatlanok maradjanak a körülmények, de a légvár, a "várkastély"-terv jelzi, hogy számára továbbra is irrealitás a boldogság elérése (ugyanakkor ez a szerinte eddig is miatta szenvedő Aline megcsalása és egyben Isten elleni lázadás is). életének továbbvitele lehetetlen, de szükségszerű bukásában felmagasztosul. (Halála a tragikum-érzetet fokozó értékpusztulás, de sokféleképpen értelmezhető, a mű rétegeinek megfelelően: szükségszerű vég a lehetetlen helyzetben, megváltó halál, méltó lezárás, lázadó gesztus, apoteózis stb. - kétségtelen viszont, hogy hősies, fennkölt tett következménye.)

A többi szereplőről csak azokat a momentumokat tudjuk meg, amelyek a főalakhoz kapcsolják őket. A doktor megjelenésére - ellentétben más ibseni orvos-figurákkal - szinte csak dramaturgiai okokból van szükség (egyenrangú figura az önanalizáláshoz, ill. a gyanakvó ember kényszerképzeteinek meghallgatója). A két Brovik - a legyőzött és a leendő vetélytárs - szerepeltetése a reális hátteret teremti meg, Solness ügyességének és kíméletlenségének bizonyítéka az öreg helyzete, ill. félelmeinek, szakmai féltékenységének szolgáltat alapot a fiatal tehetsége. A körülötte forgó három nőalak közül Kaja a kiszolgáltatott, alárendelt (viszonzatlanul) szerelmes (párhuzamba állítható a vele egy korosztályba tartozó, Solnessért ugyanúgy rajongó Hildával).

A "talpig feketében" megjelenő, életidegen Aline elemésztődött az önvádban. Maradék (gépies) tevékenységeit beteges, mániákus kötelességérzetből végzi, létének jelképei elvesztett (de megsiratható) babái. Nem beszél a múltról, nem lázad - egyet-

len, vádként hangzó megszólalását is Hilda megjelenése váltja ki: "építhetsz annyit, amennyit akarsz [É] nekem soha többé nem építesz igazi otthont", "ez nem otthon" - mondja férjének. Előbb Kajára, majd Hildára tett megjegyzéseiből úgy tűnik, féltékenység-érzete talán felkelthető, de rezignált passzivitásában cselekvésképtelen.

Hilda valóság és jelkép: mintha Solness gondolatai (félelme és akarata) hívták volna elő a múltból, váratlanul. A mű szereplői közül egyedül ő látta a lysangeri tettet, a többiek legfeljebb hallottak róla (Aline), és nem is hiszik (Ragnar). Romantikus emlékeinek távolából idealizált Solness-képében nem veszi tudomásul a jelent; bár érzékeli a hétköznapi kicsinyességet (a tehetséges fiatal vetélytárssal) és a gonoszságot (a haldokló ellenféllel szemben), de az ő Solnesse nem ez, mégcsak a tíz évvel korábbi valós istenkísértő-lázadó sem, hanem a képzeletében, vágyaiban megjelenő bálvány. Eszményei valóra váltását követelve felkelti az érdeklődést, behálózza a mestert, majd elhiteti-megerősíti akaraterejébe vetett hitét (ők "kiszemelt emberek, akikben különös erő és hatalom lakik", akik "oly állhatatosan [É] tudnak kívánni, óhajtani és akarni, hogy végül okvetlenül elérik céljukat", "segédek és szolgák segítségével"). Rajongó egoista, aki egyetlen pillanatra ugyan meginog (megcsapja a Solnessnéból áradó "fagy"), de amorális-szabados (l. viking-példák) önzésében nincs lelkifurda-

lása. Saját magának keresi a "csodálatosan izgató" élményeket; neki bálvány, hős kell - "tömör alapozású", de légvárépítő kapcsolatuk teljesen irreális -; ő csak saját élményét akarja újraélni, a lehetetlen megvalósításának diadalát, saját akarata diadalaként. (Számára eddig tart a győzelem, "lentről fölnézve"; a következménnyel nem is törődik - alakja a zárlatban ironikussá válik.) Hilda ambivalenciájának alapja, hogy a róla alkotott külső képet - önző, felelőtlen - módosítja Solness nézőpontja, akinek vágyait testesíti meg, a teljes élet lehetőségét. A lány - a "ragadozó madár", az "ifjúság ellen ifjúság" - az építőmester metaforáiban "a virradat, a felkelő nap" (abban a házban, ahol nincs "soha egy napsugár"!)

Hilda irracionális betoppanásától kell elfogadni a valószerű és valószerűtlen egyidejű jelenlétét, a metaforikus nyelvet, a képzelet és valóság közötti folyamatos villódzást. A reális világ költői szintre emelkedik; a mások számára tárgyszerű mozzanatok szimbolikus jelentést nyernek. A ,torony' sokjelentésű ősi jelkép (l. ókori toronytemplom-képzetek, keresztény templomrész); a hitre figyelmeztető összekötő kapocs ég és föld között, de az ég hatalma ellen lázadó ember, az "égbe törő vágyak" jelképe is

(l. Bábel). Itt a középponti torony-szimbólum sokféle érzést sűrít: egyszerre az ambíció, megfelelésvágy, ég felé törés, lázadó istenkísértés, elérhetetlen légvár, teljesség (emberi, művészi) tökéletesség; szimbolikus toposzként pedig a lélek, a szellem, a szabadság (szemben a lenti, földi megkötöttségekkel). A koszorú (az éghez való tartozás, az Istennek szenteltség jelképe) is sok asszociációs lehetőséggel bír (babér, menyegzői és halotti koszorú stb.); a koszorúzás (a konkrét építkezési ünnepségen kívül) próbák sikeres teljesítéséért jár; a zuhanás (magasból mélybe vettetés) a büntetés (isteni büntetés) képzetét erősíti (l. Lucifer).

Szimbolikusan maga a darab is olyan, "mint egy nagy székesegyház; sötét, misztikus dallamai úgy zúgnak, mint az orgona sípjai. Mivel Ibsen ismét olyan erős főhőst alkotott, aki bátran kihívja maga ellen a sorsot, és nem válik kisszerű életfolyamatok áldozatává, a mű olyan emelkedett és magasztos, amilyenre ifjúkora óta nincs példa művészetében" (Brustein); Kosztolányi szerint Solness, "ez a komor óriás", "legyőzi magát és ebben az utolsó pózban fönségessé merevedik"; "ez a nagyot merő művész utolsó férfias tettével megkoszorúzza az életét és művészetét, mert mikor a toronyból lezuhan, már repül, úgy, mint egyszer fiatalságában, repül újra, szabadon és büszkén, lefelé repül, de mégis repül."

A dráma részleteit Hajdu Henrik fordításából közöltük.